Ez az objektum egyetlen vászonként indult. A festés előtt négyzetrácsot rajzoltam rá, a Fibonacci-sorozat ihlette arányokkal, amelyek negyedkörökkel összekötve az aranyspirált rajzolják ki. A természet ezt a rendet csak megközelíti: kagylókban, magfejekben, elágazó növekedésben, de újra és újra visszatér, minden léptékben. Rejtett szerkezetként használtam, a festék alatti csendes vázként.
Erre rétegekben építettem fel a festményt, egymásra rakódó, áramló gesztusokkal, különböző pigmentekkel. A gesztusok lassan egyetlen hullámmá álltak össze, hibátlan harmóniává. A jelek kétféleképpen olvashatók. Lehetnek az agy belseje mikroszkopikus léptékben: az agy puha, felhőszerű szövete és a rajta átáramló folyadék. Vagy lehet a mélytenger, áramlatokkal, fonalakkal és sodródó élettel. A két kép azért hasonlít egymásra, mert mindkettő élő, vizes hálózat, és mindkettőben ugyanaz a minőség lakik: minél mélyebbre mész, annál csendesebb.
Ezután szétvágtam a vásznat. Az egyes darabokba fém fűzőlyukakat helyeztem, így tudtam kifeszíteni őket az alumínium keretbe, bőr- és poliészterkötelekkel átvarrva. A kötelek a saját gondolataim és ötleteim, amelyek rendezetlenül keresztezik egymást. Nekem mindig nehéz kiüríteni az elmémet, ezért megpróbálom rendezni, és ez az objektum az a hely, ahol ezt megkísérlem. Könnyű elveszni közöttük.
A darabok közötti rések a Turiyát jelképezik, az indiai filozófia negyedik tudatállapotát az ébrenlét, az álom és a mély alvás után. Ez az üres tér, ahol valami új érkezhet. Ha az összevisszaságon át a csendes kék mélységbe nézünk, az ugyanaz az út, mint az elme lecsendesítése.
A Hopium kiállításon belül az objektum apró ellenállás a folyamatos információáradattal szemben. A remény talán azzal kezdődik, hogy helyet hagyunk a semminek.
A zenéről: a „Dream Within a Dream” lassan épül a csend felé, ahogy a kötelek átadják a helyet mögöttük a nyugalomnak.
Zene:
