Az Androméda és Vénusz című alkotások a női lét finomságát és változó hangulatait organikus, elmosódó formákon keresztül ábrázolják, kiemelve a természet és a női szépség közötti harmóniát. A művek a color field mozgalomból és Helen Frankenthaler absztrakt festészetéből inspirálódnak, aki az 1950-es években vált a második generációs amerikai absztrakt expresszionisták egyik vezető alakjává. Frankenthaler híres volt arról, hogy a színek szabad áramlását használta a vásznon, hogy közvetítse az érzelmeket és az érzékenységet, ami ebben a képpárban is visszaköszön.
Ahogy a természetben minden levél egyedi és gyönyörű a maga tökéletlenségében, úgy a nőknek is az egyediségükben rejlik a szépségük. Nem kell megfelelniük a társadalom által rájuk kényszerített folyamatos tökéletesség elvárásainak és nincs szükségük arra, hogy uniformizálódjanak.
Az Androméda és Vénusz címek gazdag mitológiai jelentést hordoznak. Androméda királylány a görög mitológiában a szépség jelképe, akit egy tengeri szörnynek áldoztak volna fel, de Perszeusz hős megmentette és feleségül vette. A történetében a női szépség nem csupán fizikai, hanem szimbolikus érték, amely az akadályok legyőzése során bontakozik ki. Vénusz, a római mitológia szerint a szerelem és szépség istennője, a nőiesség végső szimbóluma, aki az isteni, természetes szépséget testesíti meg.
Az alkotások nevéhez kapcsolódó kozmikus távlatok azt hangsúlyozzák, hogy a női szépség, akár az univerzum, végtelen és állandó jelenléttel bír, nem kötődik korhoz vagy tökéletességhez. Az Androméda-galaxis, a világegyetem egyik legnagyobb spirálgalaxisa, valamint a Vénusz, a Naprendszer legfényesebb égiteste, szimbolizálják, hogy a szépség nem statikus, hanem folyamatosan változó, de állandó, örökké jelenlévő erő.
